Catania, Taormina, Etna

4 hozzászólás • 2017. március 13.

Katravels • szerző: Katalin

Márciusban Szicíliába vetett a jósorsom. Azért oda, mert ott még nem voltam és persze, mert oda kaptam olcsón repülőjegyet. Mindössze 9134 Ft-ért a retúrt, ami szenzációs ár! Le is foglaltam rögtön egy kevésbé szenzációs szállást, ami adóval együtt 46 € volt a 4 éjszakára. Azért kevésbé szenzációs, mert a konyháról ott derült ki, hogy nem használható, a wifi meg elromlott, de jóvanazúgy! A konyha nem hiányzott, de a wifi annál inkább! Ráadásul ott nem divat a free wifi, legelőször akkor találtam free wifit, amikor felszálltam a repülőtérre induló buszra, hazafelé. Akkómegmáminek?
1. nap A repüléssel minden rendben volt, amíg meg nem közelítettük Szicíliát. Ott aztán annyi turbolenciában volt részem, mint eddig összesen sem. Ráadásul sötétszürke felhők között, esőben szálltunk le. Elkeserítő idő mutatkozott. Felszálltam a shuttle buszra, mire elindult, kisütött a nap! Aztán beborult és esett, majd kisütött újra, ezt csinálta egész nap. Én meg azt, hogy zipzár, kapucni fel, zipzár, kapucni le. Nem volt nagy eső, épp csak vízpermet és szerencsére hideg sem volt.
Egyenesen a szállásomra mentem, hogy megszabaduljak a felesleges súlytól, közben betértem egy pékségbe és pont egy olyan szendvicset sikerült vennem, amilyet a legkevésbé sem akartam, úgyanis vajazásképpen jól nyakonöntötték fűszeres olíva olajjal, ami egyébként nagyon finom volt, de kevesebb is elég lett volna belőle.

Ragyogó napsütésben indultam felfedezni a várost. Az első dolog, amibe szó szerint belebotlottam, egy autó volt a zebrán! És még többszáz másik, ugyanis ott teljesen természetes a zebrán parkolni. Sőt, a buszmegállóban is! A busz meg az út közepén áll meg, de olyat is láttam, hogy egy kereszteződésben kanyarodva állt meg! Itt az a szabály, hogy nincs szabály! Az elsőbbség azé, aki megszerzi magának. A zebrán csak úgy tudsz átkelni, ha elindulsz, máskülönben ott szobrozhatsz estig, senki sem fog átengedni...

Átsétáltam a Bellini parkon, be a főtérre, miközben számtalan gyönyörű épületet, templomot láttam. A belvárosban csak úgy hemzsegnek a szebbnél-szebb templomok. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de a huszadik után már alábbhagyott az érdeklődésem...
Belebotlottam a halpiacba, ami elég érdekes volt. Férfiak árulták a halat (zömmel) férfiaknak. Folyamatosan trancsírozták a halakat, úgy nézett ki a placc, mint egy mészárszék.
Az egyik templomban múzeum volt berendezve és ingyenes volt a belépés. Láttam Vincenzo Bellini szülőházát, ami nem tűnt látogathatónak, egy márvány tábla és dombormű jelzi az épület falán.

Általánosságban elmondható, hogy írdatlanul sok ételbár szerű vendéglátó egység van, illetve a pékségek is árulnak nagyon finom töltött tésztákat. Van spenótos-sajtos, sonkás-paradicsomos, bolognais, stb. Természetesen pizzaszeleteket is árulnak, no meg a tradicionális arancinét, ami töltött rizsgolyó/körte bő olajban kisütve. Ezt mindenhol árulják, én egy sajtos-spenótos változatot kóstoltam meg, nagyon finom volt. Nem éreztem hiányát, hogy étterembe menjek, mert annyira jók voltak ezek a tészták, ráadásul kb. 1,5 € volt darabja. Gyarapodtam is 2 kilót ez alatt a pár nap alatt, pedig a napi 15 km gyaloglás simán megvolt.

Az első napon készült képek megtekintéséhez kattints ide!

Úgy döntöttem, hogy a második napon Taorminába utazok, ami kb. 60 km-re van Catániától.
Az eső továbbra is hol csepergett, hol nem. Ahogy mentem az autóbusz állomásra, sarki virágárusok tömegét láttam, akik egyetlen fajta virágot árultak, mégpedig egy nagyon rikító sárga virágot. Később láttam, hogy ez egy nagyra növő cserje, talán fa virága, kb. mint nálunk az orgona. Arra is rájöttem, hogy aznap nőnap, e jeles alkalomból folyik az árusítás.
A buszállomást csak azért találtam meg könnyen, mert előző napon már belebotlottam. Szép útvonalon mentünk, balról az Etna, jobbról a tenger… kár, hogy ronda szürke felhős idő volt. Taormina egy hegyoldalra épült, a centruma elég magasan van, de felvitt a busz egy szerpentinen, miközben nem győztük tekergetni a fejünket jobbra-balra, mert olyan szép volt a kilátás. Azt talán mondanom sem kell, hogy a busz turistákkal volt tele.

Miután leszálltam a buszról, betértem egy pékségbe és elfogyasztottam egy isteni spenótos-sajtos scacciatát. Mire beértem a centrumba a nap is kisütött. Nagyon bájos, igazi itáliai hangulatú kisváros, tiszta és a turisták miatt drága hely. Miután megnéztem a központot, megismerkedtem a már fentebb említett szicíliai specialitással, az arancinéval. Ebből is a spenótos-sajtos változatot választottam és nagyon finom volt. Megláttam egy várat egy közeli hegycsúcson és úgy döntöttem, hogy felballagok oda. Hát ez nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek tűnt. Valószínűleg eleve rossz irányba indultam, mert a kesze-kusza út végül nem vezetett sehova. Egy gazzal teljesen benőtt ösvényen vágtam át és egy családiház kertjébe érkeztem. Még szerencse, hogy nem volt bekerítve, így ki tudtam menni az utcára. Ott konstatáltam, hogy egy másik hegyen vagyok. Már nem volt kedvem lemenni, aztán újra fel, így azt az ösvényt választottam, amelyiken tábla jelezte, hogy visszatér a városba. Valamikor betonút volt, de feltörte a gaz, meg a lezúduló víz. Már azt hittem, hogy ez sem vezet sehová, amikor egyszer csak megjavult. Hiába, az olaszok nincsenek felkészülve az ilyen elkódorgó turistákra, mint, amilyen én vagyok.

Visszatérve a központba, gondoltam, csak meg kéne nézni azt a görög színházat, ha már Csontváry Kosztka Tivadar is megörökítette „A taormina görög színház romjai” című festményén. Gladiátorjátékokat rendeztek itt, ma is gyakran használják koncertek, opera- és színházi előadások megtartására. Na, ezt sem találtam meg egykönnyen, mert nem onnan mentem, ahonnan ki volt táblázva. Egy korosabb helyi munkásembert szólítottam meg, pedig azt gondoltam, tuti nem beszél angolul… hát beszélt. Elkísért egy darabon, majd, ahonnan már én sem téveszthettem el, útba igazított. Amikor láttam, hogy a belépő 10 €, rájöttem, hogy nem is érdekel annyira… Inkább megnéztem helyette egy gyönyörű kis templomot, így utólag sem bánom.

Elindultam lefelé a szerpentinen, de lépten-nyomon megállított a gyönyörű panoráma. A városkának van 3 nagyobbacska félszigete, meg egy ici-pici szigetecskéje, amit Isola Bellának hívnak. Apályos időszakban száraz lábbal is át lehet jutni rá. Éppen szitált az eső, így szivárványt tudtam fotózni a sziget körül. Annyira szép volt, hogy még magamat is irigyeltem, hogy ott lehetek.

Egy kis alagúton átmentem a vasút alatt a tengerpartra, ahol nagyon kellemes kis strandot találtam, már készültek a karbantartók a következő szezonra. Úgy döntöttem, hogy a vasutat is letesztelem visszafelé. Az állomásépület muzeális értékű, szépen fel van újítva. Megvettem a jegyem egy automatába, majd megpróbáltam érvényesíteni a szanaszét elhelyezett kis automaták egyikében. Hát nem sikerült. Azóta sem tudom, hogy velem volt-e a baj, vagy a géppel. Amikor bejött a vonat odarohantam a kalauzhoz a problémámmal, aki vetett egy pillantást a jegyemre és mondta, hogy semmi gond, szálljak csak fel. Később odajött hozzám és golyóstollal érvényesítette. Mindezt kedvesen, aranyosan. A szerelvény régi típusú volt, ennek ellenére úgy száguldott, hogy nem tudtam egy normális képet készíteni két villanypózna között, mert mindegyik képre került egy. Hazaúton még felkerestem a kedvenc pékségem.
A Taorminában készült képek megtekintéséhez kattints ide!

A harmadik napon végre száraz, napos idő ígérkezett, sajnos azonban elszúrtam ezt a napot. Sajnálom, hogy nem utaztam el Szirakúzába, ami kb. 70 km-re délre lett volna, utólag már nagyon bánom. Erősen gondolkodtam rajta, de a fent említett internet hiányom miatt - vettem moilnetet, de addigra el is fogyott - nem tudtam kellően informálódni és így nem mertem bevállalni. Így ezen a napon folytattam a catániai városnézést. Szerencsére akadt még látnivaló, bár nem töltötte ki az egész napot.

Viszont ezen a napon láttam a várat, ami szerintem kihagyhatatlan, legalábbis kívülről. Van előtte egy kellemes kis park, itt fogyasztottam el a korábban vásárolt, tradicionális cannolimat, ami egy ricottás krémmel töltött sütike, nagyon fincsi. Nem voltam még messze a vártól, amikor meglepve láttam, hogy egy alagút tetején állok, pedig vasútnak eddig nyomát sem láttam, és a házak között nem úttest van, hanem egy sínpár. Addig csodálkoztam, hogy jött is ki egy vonat alólam és átrobogott a házak között. Ilyen nálunk tuti nincs.

Addig mentem, mendegéltem, hogy ismét a piacon találtam magam. Ezúttal alaposabban megnéztem, hááát… láttam érdekes dolgokat… pl. nagyon sokféle zöld levelet árulnak, csokorba kötve. Láttam karalábé és brokkoli levelet, de repce levelet is, ami persze mustár levél is lehetett, ugyanis nagyon hasonlítanak egymásra. Na, meg számtalan olyat, amiről lövésem sem volt mi lehet. Megnéztem a főteret napsütésban is, hát persze, hogy így sokkal szebb volt, sőt az Etnát is megpillantottam a Via Etnea végén. Megnéztem a székesegyházat, a Teatro Massimo Bellinit, (az egész város Belliniről szól), egy újabb piacot, ahol még kerekes kocsikon húzkodják a portékát. Régóta izgatta a fantáziámat a kaktusz gyümölcs, vettem hát egyet itt a piacon. Le van róla a gond, többet nem fog izgatni, mert elég pocsék. Tele van maggal, mint a gránátalma, de még leve sincs.

Ami még fura volt, az a plekszikalitkás rendőr az útkereszteződésben, nem mindenhol. Láttam még 2 vállalkozó szellemű leányzót, akik szalagokkal hadonásztak az autósok előtt némi apró reményében, amíg piros volt a lámpa. Este még sétáltam egyet a szállásom közelében lévő Bellini parkban, aminek a támfala lávakövekből épült és ahonnan ismét ráláttam az Etnára.
A harmadik napon készült képek megtekintéséhez kattints ide!

A negyedik napra már teljesen napos időt jósoltak, ezért ezt a napot választottam ki, hogy felmásszak az Etnára. Merész vállalkozásnak tűnt ez, tekintve, hogy pár nappal az indulásom előtt tört ki az egyik krátere. Ennek ellenére sokad magammal vártam a busz indulását és voltak köztünk magyarok is, jó páran. Egy fiatal párral beszélgettem, nekik térképük is volt.

Az út kb. 36 km, szinte végig emelkedik. Az utolsó település ebből az irányból Nicolosi volt. Itt meg is állt a sofőr, leállította a buszt és közölte, hogy fél óra kávészünet. Hát ez egy kicsit meglepett bennünket… hogy miért kell egy fél órás úton + fél óra kávészünetet tartani? Van egy tippem: a helyi maffia lefizette a sofőrt, így a turisták naponta egy kisebb vagyont hagynak az amúgy irtó gusztusos cukrászdában + szendvicsezőben +kávézóban. A menetrend nem kényszerítette sietésre, mert ez az egy járat megy fel, majd délután 4-kor vissza.

Alig hagytuk el a települést, rögtön láthattuk a lávafolyam nyomait, ami fentebb csak fokozódott. A busz a libegő aljáig vitt fel minket, ami - ha jól emlékszem – 1800 m körüli magasságban van. Eredetileg úgy terveztem, hogy feljebb megyek, de a libegő, ami felvitt volna 2900 m-re (a 3350 m-ből), sajnos nem működött, a fent tomboló viharos erejű szél miatt, amit egyébként egy monitoron meg is mutattak. Igen, tényleg fújt és hordta a havat, mint anno a Delta szignáljában, szóval, még, ha lett volna nálam egy pár túrabot és bakancs a lábamon, hogy gyalog felballagjak, elvette a kedvem a mostoha időjárás. Lánctalpas járművel egyébként felvittek volna, de az meg 80 € volt, márpedig én akkor sem mentem volna fel ilyen időben, ha nekem fizetnek.

Így hát megnéztem az összes krátert, ami ott volt a környéken, meg a kilátást, ami szép volt ugyan, de eléggé homályba veszett pl. a tenger, aztán kényelmesen elindultam lefelé, Nicolosiba. Kb. 19 km állt előttem és volt rá kb. 5 órám, így rájöttem, hogy vagy kevesebbet nézelődök és fotózok, vagy gyorsabban kell mennem, különben lekésem a buszt. Az előbbiről természetesen nem mondtam le, így bele-belefutottam a távba. Döbbenetes volt az óriási lávafolyam, amely 2001-2-3-ban zúdult itt le. Nem jártam még messze, talán 1-2 km-t tettem meg, amikor robbanást hallottam, később égdörgésszerű hangokat. Úgy láttam gőzrobbanás volt, mert fehér „füst” áramlott fel abból a csúcsból, ami egyébként is gőzölgött, csak nem ennyire. Egy helyen egy háznak csak a teteje állt ki a lávafolyamból, egy másiknak az udvarán állt meg. Jó pár elhagyott házat láttam, nem is értem miért költöztek ide egyáltalán.

„Bár az Etna a világ egyik legaktívabb vulkánja, a hegy lejtőin és környékén több tízezer ember él, aminek fő oka a bor- és gyümölcstermelésre kiválóan alkalmas, termékeny vulkáni talaj.” Forrás: Wikipédia
Én biztos nem kockáztatnék, de akik oda születtek, azoknak természetes, hogy ott van az a hegy és időnként pöfékel. Megszokták. Azt olvastam róla, hogy aktivitása ellenére nem tartozik a veszélyes vulkánok közé, nem a pusztításairól híres.
Nem szívesen gyalogoltam az aszfalton, ezért ahol tudtam, levágtam. Sajnos erre nem sok lehetőségem volt, mert az út mindkét oldalán „lávasziklákon” kellett volna átmászni, ami igencsak megnehezítette volna az utat és még a cipőmet is szétvágta volna. Egy helyen viszont találtam egy turista ösvényt, le is tértem és próbáltam kiélvezni, mert nem sokáig tartott. Ha nem akartam kerülni, márpedig nem akartam, vissza kellett térnem az útra. Ezt a legrövidebb módon próbáltam megoldani, de sajnos kerítésbe és hatalmas szintkülönbségbe ütköztem, szóval kicsit izgalmas lett a dolog, de kijutottam. Innen már többet futottam, mint amennyit nem. Egyre gyakrabban láttam elhagyott házakat, aztán egy hatalmas kőbányát, majd megérkeztem Nicolosiba és vártam egy jó fél órát a buszra. Hát, érdekes volt ez a nap.

A negyedik és ötödik napon készült képek megtekintéséhez kattints ide!

Az ötödik napon már csak kibuszoztam a reptérre, készítettem egy búcsú képet a már ismerősömmé vált Etnáról, aztán felszálltam a repülőre. Sajnos a felszállás, mármint a gépé, nem az enyém, nem ment teljesen simán, ugyanis erős szél fújt, ezért elcaplattunk a leszállópálya végére, megfordultunk és hát/oldal szélben szálltunk fel a sziget belseje felé. Ahogy elrugaszkodott a gép, a jobb szárnyát – ahol ültem – lecsapta egy légáramlat, ami nagyon ijesztő volt. A levegőben ismét megfordultunk, majd irány Budapest.
Azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem, hogy ennek az útnak minden percét élveztem. Na jó, a repülő csínytevéseit leszámítva...